MINDENKI JÖVŐJÉT A MÚLTJA REJTI…
“Szakadt koldus sétál az úton,
Kezem után nyúl.
Ha akarom, sorsom megtudhatom.
Szemébe nézve, tekintetem a végtelenbe szalad
Sima arcú, fura alak.
Magam sem tudom, miért,
de hagyom, hogy tenyerem térképén ujja bolyongjon.
Majd döbbentem rám néz, tán valóban tudja sorsomat?
Csak azt mondhatom, kezdi
A maga jövőjét a múltja rejti.
Lelke több ezer éve járja a testeket
tud már mindent, mit szelleme tehet.
Évezredeken át kutatta a világot,
Megkapott már minden választ amire vágyott.
Járt levegőben és vízen,
átsétált házfalakon, lebegett a szélben.
Tudja ki volt Nimród,
hogy a magyarok fájára mit rótt,
ismerte Jézust és megannyi mást,
összeszedett már minden tudást.
De valamit, valamit még nem tett,
ezért még egyszer utoljára megszületett.
Miközben a világot kutatta, szeretni elfelejtett,
elszállt az idő, s még nem tanult családja mellett türelmet,
alázatot és életen át tartó szerelmet.
Mert ha mindezt megtanulta volna,
rég nem lenne már szolga.
S mit ezer éveken gyűjtött,
egyszerre megkapta volna.
Maga a tudást választotta az élet helyett,
bizony barátom rossz almából evett.
De van még egy,
egyetlen utolsó esélye.
Magában van minden tudás, ne kutassa tovább,
csak szeressen igazán végre.
Ezzel kezem elereszti,
én zavartan pénzt kezdek keresni
s zsebébe gyűröm, majd lépdelni kezdek,
aztán szinte futni, csak érnék már haza szeretni tanulni.
Szakadt koldus sétál az úton,
Megállít olykor valakit és szó szerint ugyanezt neki elmondja.
Naponta százszor is elmondja a bolondja.
Hazudós koldus sétál az úton,
s mikor nem látja senki, hangtalan átmegy a falakon.”
Földi Ádám
